A kürtszó még hallatszott, viszont én már messze jártam a kiindulási ponttól. Négy kis bunker megépítésén voltam túl. Ezeket ne olyan világháborús betonbunkereknek képzeljétek el! Egy kis földet összehordtam, hogy mögötte meg tudjak bújni, ha kell. Éppen egy pataknál töltöttem fel a kulacsomat, amikor meghallottam egy durranást egy ordítás kíséretében… Már csak kilencen voltunk. Szélcsend volt, így azt a következtetést tudtam levonni, hogy a vadász közel lehetett hozzám. Még nem kívánkoztam harcba bocsátkozni… inkább csak vártam, hogy nyugodtan végezzenek egymással. Nem tudtam, hogy vajon nem én leszek-e a következő áldozat, de próbáltam mindig olyan helyen várakozni, pihenni, ami jó belátható volt számomra. Ezzel csak az volt a gond, hogy egy erdőben sehol sem lehet biztonságos helyet találni. Épp a felszerelésemet ellenőriztem, amikor meghallottam, hogy valaki nagyon közel rálépett a ágra vagy eltörte azt. Lebuktam és síri csöndben figyeltem… az egész a háborús időszakra emlékeztetett. Egy élesebben halottam a lépteket. Érzékszerveim a maximumon dolgoztak. Megállt… - talán észrevett – felém lépdelt… ismét megállt… a léptei zajából azt lehetett kivenni, hogy körbefordult. Biztosan azt gondolta, hogy van itt valaki… hamarosan lépnem kellett.
Megembereltem magam és felálltam… szemtől szembe voltam az ellenségemmel… Nem értem mire vártam, a szemében nem látszott semmi érzelem, csak a gyilkolása való elszántság. Lőttem…

egyenesen a szívét találtam el… Lassan dőlt a földre majd elterült… szemei az ég felé meredtek… utolsó erejével megpróbálta felemelni a pisztolyát… ekkor kezébe lőttem. Nem mozdult meg többször, bár nem is tudott volna. Lassú futással tovább álltam, azok alapján, amit Jacob mondott az eddig nyertes az a fajta ember, aki mindig oda megy, ahol prédát találhat, és ha ez tényleg így van, akkor ez a lövés felkeltette az érdeklődését. Nem lett volna bölcs dolog a közelben maradni. 8 ember maradt. Naplemente előtt a fán szerettem volna valami nem feltűnő házszerűséget készíteni.
A fán nem jött össze, így maradt a talaj. Ágakkal, levelekkel elfedtem magam. Éjféltájt ismét egy lövés dördült, amit egy másik követett. Ez a rész többször megismétlődött, de a végeredmény ugyan az lett, ordítás törte meg az éjszaka csöndjét. Heten maradtunk…

Reggel puskadörrenésre ébredtem. Hatan maradtunk. Gyorsan fogyunk. Lassan már csak ketten maradunk, és akkor elkezdődik számomra is az üldözés. Az este nem aludtam jól, fáradt voltam. Éreztem, hogy a koncentrációsképességem is romlott. Nagyon meleg volt… és rendkívül párás volt a levegő.  Lassabban haladtam észak, észak-keleti irányban. Pár percre elkalandozott a gondolatom a csapat fele, ez nagyon rossz döntésvolt, mert hirtelen hatalmas fájdalom nyilallt a felső combomba, a földre rogytam, kihúztam a tőrt a lábamból. Egy magas és erős testalkatú nagy benga állat magasodott felettem. Rám szegezett egy számomra ismeretlen típusú fegyvert. Elvigyorodott, majd még egy lépéssel közelebb lépett felém. Rám szegezte a puska csövét… Egy lövés dördült el… majd a szokásos ordítás…

Pihennem kell, Carter mérges lesz a dokival együtt, most leléphettek!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.