Íme a nem túl vidám folytatás…

Sokan nem hittek benne, de Hammond tábornoknak sikerült lepasszolni a bázist. Elrendeztem mindent, a feletteseim beleegyeztek. Miközben a szobám felé tartottam egy nagyobb táskát a vállamon cipelve felnéztem a plafonra, reméltem, hogy Thor cimbora elvisz magával… De nem jött a fény. Visszatértem az eredeti tervemhez, a bepakoláshoz.

A bepakolás meghozta az étvágyamat, elindultam a konyhára. Viszonylag korán érkeztem, mert szinte üres volt az egész ebédlő. Levessel indítottam, majd utána egy tál spagettit tulajdonítottam el. Étkezésemet egy női hang zavarta meg. Mikor felnéztem a tálból Carter kért helyfoglalási engedélyt. Természetesen megadtam. Visszamerültem az evésbe. De Carter inkább beszélgetni akart.

- Jól sikerült a szósz!

Csak helyeseltem, majd folytattam a tészta bekebelezését. Mikor felnéztem, láttam, hogy az alezredes furcsán néz rám. Röviddel ezután elkezdett mosolyogni,  - egyre idegesítőbbé vált – majd az arcom felé nyúlt egy szalvétával.

- Tiszta szósz az arca uram!

Szóval akkor innen fakadt az a nagy öröm. Elfogadtam a szalvétát, majd tovább ettem. Ő is folytatta az evést, ám ő kecsesen feltekerte a tésztát a villára, majd a szájába rejtette. Ez is egy magoldás, de nekem nincs türelmem csavargatni a tésztát.

- Hogy-hogy velünk tart uram?

Érdekes kérdés…

- Csak azért kérdem, mert…
- Hiányzik a veszély, és itthon már nem tudok olyan sok poént elsütni. Sokkal jobb, amikor idegenekkel hülyéskedem, és értelmetlen arcot vágnak.
- Értem.

Egy tiszt lépett hozzám. Szólt, hogy levelem érkezett. Eléggé furcsa, hogy ide jött a levelem, szóval ebből arra lehet következtetni, hogy olyasvalaki küldte, aki ismeri a bázist. Mielőtt elmentem megkértem Carter, hogy védelmezze ebédem maradékát. Az asztalomon ott rikított a hófehér boríték meg egy doboz. Nem volt kedvem olvasgatni, inkább visszatértem az ebédlőbe, ám ekkor azt kellett tapasztalnom, hogy Carter és az ebédem is eltűnt. Kár érte…

Visszatértem az irodába. Kinyitottam a levelet, de azt letettem, a doboz annál inkább vonzott. Egy régi képről mosolyogtam vissza magamra, a régi csapattal. A háború összekovácsolt minket. Egy kis könyv volt a kép alatt. Talán egy napló! Most már a levél is érdekel.
„Hello Jack!
Sajnálom, hogy már nem találkozhatunk, de sürgősen meg kell műtetnem magam. Nem biztos, hogy túlélem. Mivel ez a veszély fenyeget, kettőnk közül csak egyedül te fogod ismerni a titkos bázis helyét. Ha meghaltam keresd fel, és pusztítsd el! C4-et neki! Nem szabad, hogy bárki felfedezze. Hadbíróság elé kerülhetsz! Amúgy elég jól ismerlek, szóval a könyvecske nem egy közönséges napló! A mi kis titkos kalandjainkat írja le, csakhogy emlékezz!
A többiek már apukák!
Remélem, találkozunk még, addig is sok szerencsét!
Üdvözlettel: Papa”

Ez lehetetlen!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.