A szívem majd kiugrott a helyéről, szinte a torkomban dobogott. Ott álltam… és néztem, ahogy az egyik ellenfelem haláltusáját vívja, majd a nagy vérveszteség miatt meghalt. Biztosan az adrenalin segített a gyors továbbhaladásban. A kezemet a felsőcombomhoz szorítottam, miután az adrenalin szintem visszaugrott a helyére a fájdalom visszatért. A járás nehéz és fájdalmas volt. Egy kisebb csermely mellett leültem egy nagyobb kődarabra, majd egy leszakított ruhadarabbal lefedtem a sebemet. Megérdemeltem az ebédidőt… ám mielőtt teljesen elmerülhettem volna a finom falatokban, ismét egy lövés dördült el. Már csak hárman versenyeztünk. Legszívesebben káromkodtam volna egy kicsit, de nem volt időm. Nem tudtam, hogy ki él és ki halt már meg. Ekkor arra a döntésre jutottam, hogy akár jó, akár rossz döntést hozok, kiderítem kik haltak meg. Egy nap alatt végeztem a felderítéssel. Andron az eddigi nyertes és Gill’Horn éltek még, meg persze én. Már amennyiben egy hulla fáradt ember élőnek számít egy harctéren. Inkább egy nyomorék csöpögős romantikus filmet bámulnék akárkivel, mint öldökölni. Még talán Danielt is szívesebben hallgattam volna, vagy Carter asztrofizikális baromságait. Egy lövés éppen a fa törzsében landolt, majd egy gonosz kacajt hallottam a hátam mögül. Nem akartam hátranézni, mivel nem Pamela vagy egyéb női szépség hangját halottam. Elkezdtem futni… nos… már egy volt felettesem is tanácsolta, hogy dombnak lefelé ne nagyon meneküljek. Igaza volt. Sikeresen leérkeztem a domb aljára, csak arra nem számítottam, hogy elfogy az út. Egy vízesés… ezt megszívtam.
- Most merre futsz abydoszi?
Lefelé, vagy, ahogy Carter mondaná, kihasználom a bolygó által generált gravitációt. Gyakrabban kellene ilyen ostoba szavakat használnom. Leugrottam… nem úsztam meg ennyivel, egyik rosszból a másikba keveredtem a másik túlélő most engem akar kinyuvasztani. Egy perc alatt híresebb lettem, mint az elnök!
- Most meg halsz!
Igen, az volt az a mondat, amit mindenki ismert. Kicsit már unalmas. Megint futottam. Ekkor észrevettem, hogy visszajutottam az egyik bunkerem közelébe… fedezékébe vetettem magam. Rövidesen megpillantottam Gillt is. A távcsövessel megcéloztam, majd mikor felém fordult lelőttem.
- Gratulálok idegen, jól célzol!

…A hang a hátam mögül jött.
- Most pedig te is meghalsz!
Andron mögöttem állt, a fegyverét felém tartotta… lőtt. Miért nem képesek a gonoszok gyorsan végezni az áldozatukkal?
- Kiélvezem az utolsó perceket!
Megható, bár jobban örülnék, ha egy hölgy mondaná nekem, aki nem fegyvert tart a kezében. Még egyszer belém lőtt. A jobba bal és a bal kezem is használhatatlan volt. A vér patakokban folyt le a földre. A látásom gyengült, a vérveszteségtől elkezdtem szédülni, ellenfelem a fülemhez hajolt, belesuttogott valamit, dühömben beledöftem a tőrömet többször is. Nagyon legyengültem… a következő emlékem az volt, amikor a táborban ébredtem egy koszorúval a nyakamon. Egy szőke nő felém hajolt, próbáltam beszélni, de nem sikerült. Ismét elájultam. Legközelebb a bázison ébredtem szokásos pajtásommal a fejfájással. Miután már épes voltam az orromnál tovább látni észrevettem, hogy Carter éppen a mellettem lévő székben aludt. Csipkerózsika! Nyújtóztam egyet, ám ezzel a mozdulattal felébresztettem a hercegnőt
- Uram, jó hogy újra itt van, a doktornő szerint hamarosan meggyógyul.
- Az jó lesz!
- Megnyerte a versenyt! Majdnem meghalt!
- De csak majdnem!

Így ért véget eme vadászat! Soha többet nem akarok ilyenen részt venni! Elég volt…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.